Valaha azt gondoltam, az életben el kell érni valamit. Cselekedni kell, javítani kell, meg kell váltani a világot, vagy ha ez túl nagy feladat lenne, akkor csak a környezetünket. Aztán rájöttem, hogy mint program, elég magamat megváltani és megjavítani.
Egy ideje viszont semmit sem teszek, és rájöttem, hogy ez jó. Senki és semmi nem szorul megváltásra. A Dolgok lényegtelenek. A személyiség, az ember lényegtelen. Ugyan, mit számít az egész? Az élet is csak illúzió, vagy ha valóság is, hamar elmúlik, nem marad semmi belőle. Inkább élvezni kéne az életet, élni, nem pedig gürcölni a Dolgokért. Az ember semmivel sem lesz több a Dolgok által, és a Dolgok még hamarabb elmúlnak, elmúlhatnak, mint az élet.
Vagyis nem az a fontos, mit csinálunk. Isten nem azt fogja nekünk szegezni, hogy mit értünk el ebben az életben, csak egy kérdést tesz fel: jól érezted magad? Ha nem, menj vissza. Addig menj vissza, amíg élvezni nem tudod a játékunkat.
És hát, igen, egy kérdés maradt már csak: Ha nem kell tenni semmit, akkor hogyan éljek? Honnan tudom, hogy melyik cselekedet a saját felesleges erőfeszítésem, és melyik az élet igazi része? Valaki ezt mondta: "Amit nem lehet erőfeszítés nélkül elérni, azt meg se próbáld, mert felesleges." Igen. Mindez, amit mondok, előfeltételül szabja, hogy megszabaduljunk az ítéletektől, a jó és rossztól, a gonosztól, mert csak ekkor tudjuk nézni és élvezni az eseményeket, ahogy vannak: a háborúkat, a katasztrófákat, a szegénységet, a szerelmet és mindent.

"A receptben szereplő minden hozzávaló önmagában tökéletes egész, megvan a maga értelme a tojásnak, a lisztnek, a vajnak, a cukornak. Amikor ezeket összekevered, az egész valami hatalmas zűrzavarnak látszik. Valaki azt is mondhatja: - Mindent tönkreteszel. Tönkretetted a tojást. Hová lett a cukor? Az összes lényeges elemet megsemmisítetted! - Talán nem érti a meleg katalizátorszerepének csodáját.
A bolygón most jelen van egy katalizáló energia, miközben sorra lebomlanak az egyedi struktúrák, és összeolvadnak valamivé, ami káosznak tűnik. Aki nem érti meg, hogy miután összekeverted a tortaalapot, beteszed a sütőbe és megsütöd, csak a nyers tésztát látja, és azt gondolja, hogy nem alkottál semmit." (Pl.)

Az életemnek van egy határozott jelenlegi iránya és célja. Egy baj van vele: nem tudom, mi az, mégis képes vagyok megtenni. Ez az élet számos csodáinak egyike. Van valami érzés, van néhány kép, néhány emlék, és ezek teljesen határozottan mutatnak valahova. Nem tudom, hova, ismeretlen. De viszont ha az ismeretlenbe vezet az út, akkor jönnie is ugyanonnan kell. Miféle jogunk van arra, hogy a múltat ismertnek, a jövőt meg ismeretlennek tüntessük fel? A kettő egyenrangú. Ez annyira igaz, hogy a kvantumfizikában is így van.
A legtöbb ember elraktározza a múlt eseményeit a fejébe, naplót vezet, és azt hiszi, ez a múlt. De hát ezek csak a múlt közvetett bizonyítékai. Miért nem nézzük meg közvetlenül, úgy, mint ahogy a jövőt nézzük? Azért, mert nem tudjuk rendesen megnézni, ugyanúgy, mint ahogy a jövőt sem, csak árnyakat, homályos dolgokat látunk, nem igazán tisztákat. A jövőt persze még homályosabban látjuk, de ez talán egy betanult társadalmi szokás. A múlt ugyanolyan képlékeny kell legyen, mint a jövő. Hogyan lehetséges ez? Például úgy, hogy álmokból előbukkanak emlékek. Ma álmodtam iskoláról, és álom közben csodálkozni kezdtem, hogy miért nincsenek azok plusz órák, amiktől annyira tartottam, aztán eszembe jutott, hogy bizony azt csak álmodtam. Aztán felébredtem, és eszembe jutott, hogy tényleg volt egy ilyen álmom kellemetlen plusz órákról... úgyhogy én nem azt mondom, hogy a fizikai események megváltoznak a múltban, én csak azt mondom, hogy a múlt nem meghatározott, mert a múltba tartozik mindaz, ami történik velünk álmunkban, vagy akármikor - ha csak a fizika események tartoznának bele, elég szegényes lenne.

Legutóbb olvastam egy könyvet, amiben a szeretet és szerelem fogalmát keverték. Először csak azon értetelenkedtem, miért ilyen fura a szerző, hogy írhat így a szerelemről, amíg eszembe nem jutott, hogy ez egy angol eredeti könyv, és fordították. Szeretet helyett a fordító valamiért szerelmet írt. Intuitív módon, vagy azt is mondhatnám, tanult módon az ember sosem keveri ezeket a fogalmakat; nagyon jól tudja, mit jelent a friss szerelmespár vagy az anya szeretete. Angolban viszont csak a love van, ráadásul make love=szeretkezni, fall in love=szerelembe esni. A magyarban szemlátomást két külön fogalom van rá - evvel még semmi baj sem lenne, csak egyesek erre filozófiát építenek. Hogy barátság, és szerelem - erről akartam legutóbb is írni. Mitől van az, hogy egyesekbe nem leszünk szerelmesek, pedig nagyon szeretjük őket? Most így azt mondanám, hogy ez az egész egy álprobléma. Angolban ezt a kérdést fel sem lehetne tenni értelmesen, mert annak nincs értelme, hogy miért nem esünk valakibe bele, akit szeretünk. Szerelmesnek lenni és szeretni - úgy tűnik, mi magyarok nagyon jól tudjuk, mi a különbség, de képzeljünk el egy idegent, aki magyarul tanul, és meg akarja tanulni a szavak használatát. Maga a kifejezés is mutatja, hogy a szavak használatát kell tanulnia - nem valamilyen ideát szavakra fordítani. Hiszen "szeretlek" - ezt mondjuk annak is, akibe fülig szerelmesek vagyunk. Az egész nem nagy ügy, nekem pedig megint rávilágít arra, mennyire önkéntesek a szavaink és mennyire önálló életre kelnek aztán. A szavak teremtenek. Most kezdem megérteni ezt az igazságot. És ehhez kapcsolódik az is, hogy kár nagyon támaszkodni a szavakra - jaj a filofófusokra, akik mindent szavakkal akartak meghatározni. Amit tettek, semmi más, mint egyre bonyolították a világot, egyre több elméletet gyártották, egyre több nézőpontot csináltak, amit egyesek még el is hittek nekik és így még bonyolultabb lett a világ. Még színesebb, hogy a jó oldalt is említsem, és a sokszínűség mindig is jó volt. Viszont minek olyan bonyolultan élni, ha egyszerűen is lehet. A "baj" nem a sokszínűséggel van, hanem ha valaki az egyetlen igazságnak kezdi hinni...
A filozófiánál csak a pszichológia lehet veszélyesebb. Mert ott nem a világról mondunk valamit - ott magunkról mondunk valamit. Ráadásul itt tudományról van szó, mindent definiálni kell és ez nyit teret még több bonyolításnak, magunkkal szemben. A túlbonyolódásra védekező és figyelmeztető jeleket a pszichológiával sikeresen kianalizáltathatjuk magunkból, és akkor egy művelt, okos, érett, érző emberré válunk, aki szilárdan áll a talajon, nem hánytorgatják az érzelmei, mindenre megvan a válasza és megoldása. Baj? Egy szál sem. Csak képzeljük el, hogyan lép tovább ez az ember ebből az állapotból - hány súlyos megrázkódtatás kell hozzá, hogy megingassuk a hitében és alapjaiban - milyen nehezen fog meghalni ez az ember. Nem lehet irígyelni.

Még mindig nincs nemzetközi nickem. Egyelőre nem találtam meg - vagy már megvan, csak nem vettem észre, hogy megvan. Elég nehéz keresni az interneten. A Wikipedia sok mindent egyszerűsített, de például nem segít, hogy mondjuk találjak egy átlagos fiatal egyetemista blogját az egyesült államokban, vagy bárhol. Blogot keresni talán a legnehezebb, mert a felhasználók nem adják meg a korukat és érdeklődési körüket. Ha pedig tematikusan keresek blogra, akkor kiad mindenféle közös és személytelen blogokat, amikben idézetek vannak.
Vannak aztán a szociális hálózati rendszerek, mint a Y! három-hatvan fok, a myspace és társaik, de sokan oda sem írnak adatokat, vagy privát profiljuk van, vagy blogot nem tartanak, de egyébként sem lehet kor alapján keresni. A másik probléma a blogkeresőkkel, hogy a bejegyzésekben keresnek, nem pedig a blogokban. Vagyis ha két kulcsszót akarok találni egy blogban, de nem szükségszerűen egy bejegyzésben, olyat nem tud.

Rendeznek szkeptikus konferenciákat és vannak kételkedő honlapok. A vicc az, hogy ők épphogy nem kételkedők, ugyanis a logikájukban sosem kételkednek. Ezek az emberek általában materialisták és redukcionisták (olyanok, akik minden tudást a fizikai tudományára vezetnek vissza), eszükbe sem jut, hogy a kiindulás is lehet rossz.
És mi a helyzet a "fanatikusokkal"? Szerintem a fanatikus az, aki beszennyezi magának benzingőzzel a friss levegőjét, elveszi más elől az ételt is, csakhogy rontsa a saját egészségét dohányzással, kiirtja az állatfajtákat, amikből táplálkozik és amik fenntartják az ökológiai egyensúlyt, és megszáll idegen országokat, csak mert ott másképpen nyomják el a népet, mint náluk - és még folytathatnám. Ez őrület. Ehhez képest, aki ez ellen próbál valamit tenni, azt hívják fanatikusnak vagy szelídebben csak abnormálisnak.
A világ a feje tetején áll, mondja Hamvas. Itt mindent pont az ellenkezőjének hívnak, mint ami.

Be kell számolnom a tegnapról. Csak úgy, apám elvitt a repülőtér fele, amerre a bogrács gulyás-főzés és találkozó volt. Az 50-es villamos vonalán tett ki. Sosem voltam még azon a téren. Egy félig kész, már egyes üzleteket üzemeltető bevásárlóközpont volt ott. Néztem az embereket. Bekapcsoltam az mp3 lejátszót. Néztem a házakat, és főleg az embereket, mit csinálnak? hova mennek? kire várnak? Éreztem, ahogy lassan elönt a felszabadultság érzése. Az a boldogságé, mely nem az öröm, nem akkor érzünk, amikor valami jó történik, hanem amikor felszabadulunk. Nem számít semmi. Nem tudom, hány villamos ment el, az órát nem figyeltem.
A találkozó jó volt. Tüzet raktam, fát aprítottunk. Volt egy nő, aki magázott. Chattalin nem szokás. Nem számított, Kit érdekel? Ő volt a legszimpatikusabb, meg a gyerek, aki Franciaországból jött haza. Elmentem, mert Krisztivel találkozom a margitszigeten. Letelepedtünk egy fa tövébe. Egymással szembe feküdtünk, és nem emlékszem az utolsó szóra, mielőtt elaludt. Csak úgy elaludt, mint a legtermészetesebb dolog, én meg figyeltem a gyerekeket, az állatokat, a fákat és minden mindegy. Az egész világon, mit számít bármi is? Nem úgy értem, hogy nekem mindegy, hanem hogy a mindenségnek mindegy. Nem lényeges, mi történik, mire törekszünk, a vágyak, a csalódások, törekvések, mind jelentéktelenek. Kit érdekelnek?
Csak az az egy érdekel, amit nem lehet leírni.

Vannak emberek, akik nem nevetnek a vicceken. Azt mondják, túl alpári, ilyen szintre ők nem süllyednek le. Egyesekben talán van személyes gyűlölet a trágár szavak, a lekezelő emberek iránt, és ez lehet egy oka - másoknak nem tudom. Ellenben én szeretek nevetni, és nem hagyok ki erre alkalmat, mikor lehet. Továbbá én szeretek le-fel járni minden szinten - miért ne lehetne az ember egyszer alpári, egyszer meg buddha? Miért ne mehetne sörözni a sarki kocsmába haverokkal egyszer, másszor meg találkozni angyalokkal? Miért ne nevethetne a primitív és előítéletes vicceken ugyanúgy, mint a kifinomult spirituális humoron? Van, aki a szóviccekre jajgat. Én az vagyok, aki csinálom őket. És miért ne lehetne egyszer metalt, máskor meg Bachot hallgatni? Szerintem az élet úgy érdekes, ha mindenhol járunk. A kellemetlenség onnan ered, ha elítélünk valamit, nem az, ha megtörténik valami. Ha nem akarjuk befogadni, ahelyett, hogy minden szintet élveznénk. A jóval mindig járni fog a rossz is, de ha nekem nem számít, mi a jó és mi a rossz, akkor vége az életnek és halálnak is.

Egyáltalán nem akartam menni Kecskemétre. Mégis szinte egész napot ott voltam.

Jó így blogolni, hogy nem érdekel, ki olvassa vagy nem. Nem is akarok semmi személyeset, romantikusat vagy intimet itt írni. Nem vagyok olyan romantikus beállítottságú, hogy folyton itt ki kelljen teregetni az érzéseimet, főleg arra való tekintettel, hogy azok folyton változnak és egyáltalán nincs is kedvem számon tartani, mi van. Nem is erre valók. Lehet, hogy így jön létre a legunalmasabb blog, de nem mindegy? Én arra használom, hogy elsöprögessek a fejemben.
Vége a vizsgáknak, teljes függönycsere. Persze átvitt értelemben mondom. Újabban úgy gondolom, hogy az olyan kijelentések, mint "hideg van" vagy "milyen szomorú az időjárás", mégsem helytelenek, sőt. Az időjárás szomorú, mert olyannak látom. Mindent, amit látok, az szab meg, hogy milyennek akarom látni, hogy akarom-e látni egyáltalán. Tehát mindennek a minősége is tőlem függ, és a dolog nem önmagában hordozza. Utána már megint csak az a kérdés, hogy milyennek akarom látni, milyennek érdemes látni, mi a célom az élettel? Legutóbb azt mondtam, hogy várom a nappalt, mert akkor meleg van. Amire gondoltam, hogy a nyarat várom. A kettő között viszont a különbség semmi. Minek külön szó arra, hogy nappal és nyár? Csak növeli a zűrzavart. Lehet, hogy lassan a HP-től is elbúcsúzok egy időre... bár fájdalmas megválni egy ilyen jó forrástól. Nem tehetek mást, de meg kell újulni, új könyveket olvasni, és újra felvenni az élet dinamikáját. Kijön a medve a barlangból. Hm, lehet hogy a legjobb ilyen minél "modernebb" - asszociációs - módszerrel írni a blogot, mert ez sokat fejleszt. A szavak és gondolatokat folyton söpörjük, helyretesszük, újraosztályozzuk, hogy egyre közelebb kerüljenek ahhoz a rendhez, amit kigondoltam, hogy legyen. Ez a rend arra szolgál, hogy jobban meg tudjam látni a lényeget a objektumok mögött. Nem a dolgokat látni, hanem ami mögötte van. Az események értelmét és láncolatát, az okokat és okozatokat többféle felosztásban. Már olyan régen rájöttem, sőt én evvel a tudással születtem, hogy az ok mindig egy relatív környezetben van értelmezve, és semmi sem kötelez arra, hogy egyféle környezetből nézzem csak. A környezeteket érdemes váltogatni, folyton, amire épp szükség van és ami épp a legtöbbet tudja nyújtani nekünk.

Szilveszter? Kapásból rávágtam volna, hogy jó volt, de tulajdonképpen nem is volt "olyan" jó. Kötelességből mentem el, mert ha már valakit meghívtam, nem illene egyedül hagyni sok idegen ember közt, másrészt pedig egyszerűen kommunikáció kelleett már valakikkel. Talán azért sem éreztem magam jól, mert előző nap nem oldottam meg az életválságot. Ma megint valami teljesen mást kell megoldani, minden nap másikat, napról napra. Ez már csak így van velem.