- Köszi, hogy találkozunk.
- Miért?
- Nem tudom. Találkozni akartam már valakivel.
- Nem lehet, hogy csak magányos vagy?
- Magányos? Az csak egy szó. Nekem annak nincs értelme, hogy "magányos vagyok". Ha csak elnevezem az érzéseket magánynak, gyásznak vagy örömnek, akkor meggátlom, hogy megtapasztaljam őket. Nem akarom szavakba önteni, hanem élni akarok.

Legutóbb olvastam egy könyvet, amiben a szeretet és szerelem fogalmát keverték. Először csak azon értetelenkedtem, miért ilyen fura a szerző, hogy írhat így a szerelemről, amíg eszembe nem jutott, hogy ez egy angol eredeti könyv, és fordították. Szeretet helyett a fordító valamiért szerelmet írt. Intuitív módon, vagy azt is mondhatnám, tanult módon az ember sosem keveri ezeket a fogalmakat; nagyon jól tudja, mit jelent a friss szerelmespár vagy az anya szeretete. Angolban viszont csak a love van, ráadásul make love=szeretkezni, fall in love=szerelembe esni. A magyarban szemlátomást két külön fogalom van rá - evvel még semmi baj sem lenne, csak egyesek erre filozófiát építenek. Hogy barátság, és szerelem - erről akartam legutóbb is írni. Mitől van az, hogy egyesekbe nem leszünk szerelmesek, pedig nagyon szeretjük őket? Most így azt mondanám, hogy ez az egész egy álprobléma. Angolban ezt a kérdést fel sem lehetne tenni értelmesen, mert annak nincs értelme, hogy miért nem esünk valakibe bele, akit szeretünk. Szerelmesnek lenni és szeretni - úgy tűnik, mi magyarok nagyon jól tudjuk, mi a különbség, de képzeljünk el egy idegent, aki magyarul tanul, és meg akarja tanulni a szavak használatát. Maga a kifejezés is mutatja, hogy a szavak használatát kell tanulnia - nem valamilyen ideát szavakra fordítani. Hiszen "szeretlek" - ezt mondjuk annak is, akibe fülig szerelmesek vagyunk. Az egész nem nagy ügy, nekem pedig megint rávilágít arra, mennyire önkéntesek a szavaink és mennyire önálló életre kelnek aztán. A szavak teremtenek. Most kezdem megérteni ezt az igazságot. És ehhez kapcsolódik az is, hogy kár nagyon támaszkodni a szavakra - jaj a filofófusokra, akik mindent szavakkal akartak meghatározni. Amit tettek, semmi más, mint egyre bonyolították a világot, egyre több elméletet gyártották, egyre több nézőpontot csináltak, amit egyesek még el is hittek nekik és így még bonyolultabb lett a világ. Még színesebb, hogy a jó oldalt is említsem, és a sokszínűség mindig is jó volt. Viszont minek olyan bonyolultan élni, ha egyszerűen is lehet. A "baj" nem a sokszínűséggel van, hanem ha valaki az egyetlen igazságnak kezdi hinni...
A filozófiánál csak a pszichológia lehet veszélyesebb. Mert ott nem a világról mondunk valamit - ott magunkról mondunk valamit. Ráadásul itt tudományról van szó, mindent definiálni kell és ez nyit teret még több bonyolításnak, magunkkal szemben. A túlbonyolódásra védekező és figyelmeztető jeleket a pszichológiával sikeresen kianalizáltathatjuk magunkból, és akkor egy művelt, okos, érett, érző emberré válunk, aki szilárdan áll a talajon, nem hánytorgatják az érzelmei, mindenre megvan a válasza és megoldása. Baj? Egy szál sem. Csak képzeljük el, hogyan lép tovább ez az ember ebből az állapotból - hány súlyos megrázkódtatás kell hozzá, hogy megingassuk a hitében és alapjaiban - milyen nehezen fog meghalni ez az ember. Nem lehet irígyelni.