Milyen a nagy ember?
"Tudja, sok mindenben nem értek egyet Dumbledore-ral, de azt el kell ismerni, hogy van stílusa..." (P.N.)
A nagy emberek egyszerűek. Nem beszélnek feleslegesen sokat. Jó humoruk van. Mindig ott vannak, ha szükség van rájuk, de megszabják, mire lehet őket kapni és mire nem. A nagy embernek ereje és hatalma van, amit nem kell külön fenntartania, mert sugárzik belőle. Ezt mindenki érzi, aki a közelébe kerül, és kivonni nem tudja magát alóla. Ellene fordulni szinte esélytelen. Már előre tudja, mit fogsz lépni legközelebb. Nincsenek rögeszméi, nem ragaszkodik semmilyen elmélethez, viszont nem határolja el magát semmitől sem. Nem illeszkedik másokhoz, hanem a saját útján marad, de ha úgy gondolja, mégis enged másoknak, hogy meghagyja szabadságukat. A kis dolgokat ugyanúgy szereti, mint a nagyokat, nem nézi le a közönséges emberek szokásait és hibáit. Döntéseit megfontolás után hozza meg spontán módon. Nem magyaráz sokat és nem magyarázkodik, nem racionalizál és nem pszichologizál. Nem hallani felőle sokat, mert csak akkor aktív, ha feltétlenül szükséges. És végülis nem tévedhetetlen, nem látja a jövőt előre, hanem elismeri és tudatában van annak, hogy nem csak ő határozza meg a dolgok menetét, hanem a többi ember is. Ezért fordul elő, hogy máshogy alakul, mint ahogy ő gondolja. De ő nem tud úgy elbukni, mint a kényszeresen nagy emberek, akik egy lapra tesznek fel mindent, hanem ő mindig nagy marad. Tulajdonképpen nem küzd valamiért, inkább csak megtestesíti az igazságot, és evvel hat.
És mitől lesz az ember nagy?
"Ne felejtsétek: minden nagy varázsló ugyanúgy kezdte, mint mi: gyerek volt." (H.P.)
Ő is csak ott kezdte, ahol bárki más. Az út mindenki előtt nyitva áll.

Álmomban iskolába szoktam járni. Hogy ezek pontosan milyen órák, nem tudom, de sokat tanulok rajtuk. Az egyiken, amire emlékszem, valamilyen emlékeket és időket magyaráztak. Sajnos az álmok és evvel kapcsolatos élmények túllépik a szavak határait, úgyhogy nem lehet róluk hitelesen beszámolni. Mivel mindenki maga tapasztalja, ezért nem is érdemes. Nem csoda, hogy annyira elragad a HP világa - ahogy ott, úgy itt is varázslást tanulunk.
Most délután volt egy fura álmom, amennyiben egyáltalán álomnak lehet nevezni az ilyen tapasztalatokat. A végén éreztem a szokásos fájdalmat a hasamban, ami akkor jön, ha ez a valami elmozdul - Castaneda gyújtópontjával analóg valaminek gondolom, aminek elmozdulása a valóság egy másik síkjára juttat minket. "Álmomban" úgy éreztem, megszokott állapotban vagyok, és magamról gondolkodtam. El tudtam engedni magam teljesen, és akkor történt, ami ilyenkor történik. Mindez gyakorlás az órákra, amiken előző éjjel voltam.
Vannak dolgok, amik vonzanak és ez az egész az, ami legjobban vonz bármi más közül. Elképzelhető, hogy ennek köszönhető HP világsikere is. Végülis az emberek nem nagyon emlékeznek álmaikra.

Legutóbb olvastam egy könyvet, amiben a szeretet és szerelem fogalmát keverték. Először csak azon értetelenkedtem, miért ilyen fura a szerző, hogy írhat így a szerelemről, amíg eszembe nem jutott, hogy ez egy angol eredeti könyv, és fordították. Szeretet helyett a fordító valamiért szerelmet írt. Intuitív módon, vagy azt is mondhatnám, tanult módon az ember sosem keveri ezeket a fogalmakat; nagyon jól tudja, mit jelent a friss szerelmespár vagy az anya szeretete. Angolban viszont csak a love van, ráadásul make love=szeretkezni, fall in love=szerelembe esni. A magyarban szemlátomást két külön fogalom van rá - evvel még semmi baj sem lenne, csak egyesek erre filozófiát építenek. Hogy barátság, és szerelem - erről akartam legutóbb is írni. Mitől van az, hogy egyesekbe nem leszünk szerelmesek, pedig nagyon szeretjük őket? Most így azt mondanám, hogy ez az egész egy álprobléma. Angolban ezt a kérdést fel sem lehetne tenni értelmesen, mert annak nincs értelme, hogy miért nem esünk valakibe bele, akit szeretünk. Szerelmesnek lenni és szeretni - úgy tűnik, mi magyarok nagyon jól tudjuk, mi a különbség, de képzeljünk el egy idegent, aki magyarul tanul, és meg akarja tanulni a szavak használatát. Maga a kifejezés is mutatja, hogy a szavak használatát kell tanulnia - nem valamilyen ideát szavakra fordítani. Hiszen "szeretlek" - ezt mondjuk annak is, akibe fülig szerelmesek vagyunk. Az egész nem nagy ügy, nekem pedig megint rávilágít arra, mennyire önkéntesek a szavaink és mennyire önálló életre kelnek aztán. A szavak teremtenek. Most kezdem megérteni ezt az igazságot. És ehhez kapcsolódik az is, hogy kár nagyon támaszkodni a szavakra - jaj a filofófusokra, akik mindent szavakkal akartak meghatározni. Amit tettek, semmi más, mint egyre bonyolították a világot, egyre több elméletet gyártották, egyre több nézőpontot csináltak, amit egyesek még el is hittek nekik és így még bonyolultabb lett a világ. Még színesebb, hogy a jó oldalt is említsem, és a sokszínűség mindig is jó volt. Viszont minek olyan bonyolultan élni, ha egyszerűen is lehet. A "baj" nem a sokszínűséggel van, hanem ha valaki az egyetlen igazságnak kezdi hinni...
A filozófiánál csak a pszichológia lehet veszélyesebb. Mert ott nem a világról mondunk valamit - ott magunkról mondunk valamit. Ráadásul itt tudományról van szó, mindent definiálni kell és ez nyit teret még több bonyolításnak, magunkkal szemben. A túlbonyolódásra védekező és figyelmeztető jeleket a pszichológiával sikeresen kianalizáltathatjuk magunkból, és akkor egy művelt, okos, érett, érző emberré válunk, aki szilárdan áll a talajon, nem hánytorgatják az érzelmei, mindenre megvan a válasza és megoldása. Baj? Egy szál sem. Csak képzeljük el, hogyan lép tovább ez az ember ebből az állapotból - hány súlyos megrázkódtatás kell hozzá, hogy megingassuk a hitében és alapjaiban - milyen nehezen fog meghalni ez az ember. Nem lehet irígyelni.

"A Hold, a csillagok meg az utcai lámpák nyomban visszakapták fényüket, és langyos fuvallat söpört végig a sikátoron. A szomszédos kertekben susogni kezdtek a fák, a újra felzúgott a Magnolia közben elhaladó autók tompa zaja. Harry mozdulatlanul állt; minden érzékszerve bizsergett a környezet ilyen hirtelen megváltozásától."
És én folytatom: miután rövid egyetemi látogatásom véget ért, a Tétény-buszra várakozván elfogyasztottam sovány reggelim ebédidejű kiegészítőjét, egy nagy pogácsát és egy diós (pozsonyi?) kiflit. Az egész délelőtti esőzés után ennek tiszteletére a nap is kisütött. A buszon kezembe vettem a "Harry Potter és a Főnix Rendje" című kötetet, felütöttem az első oldalt - és megszűnt a busz, a város zaja, a napsütés, az egyetemi feladatok, a reggeli úszás nehézségei, a velem történő változások - csak Harry létezett és a Privet Drive.
Nem tudom, hova lett a fejem. Tizennégykor hazaérvén ágyba dőltem - délutánonként aludni szoktam egyébként is - de nem hagyott nyugodni a könyv és elővettem, pár óráig nem is létezett más. Se étel, se ital nem kellett. Csak-csak egyre álmosabb lettem, és hirtelen szembe jutott, a klóros víz a hajamba is beivódott, és legutóbb is HP klórszaggal vegyítve a legálmosabb állapotaim okozója volt. Nem tudom, hogyan szűnt meg az éhség, mert csak este nyolckor jött rám, hogy mégiscsak eszek valamit. Közben legalább háromszor kisütött a nap és újra sötét felhők jöttek.
A környezet hirtelen változása mindenkit kikészít. Castanedánál is olvashatjuk - a gyomra felfordul tőle az embernek. Kicsit sok volt a tegnapi 35 fokról a mai húszra. Hát még ha minden mást is beleveszek, ami változik, annyira nem kellene csodálkoznom, hogy kikészülök.
Eszembe jutott, hogy el sem búcsúztam I.-től. Angliába ment. Nem tudom, mennyi időre, de azt hiszem, dolgozni. Előtte is éreztem, hogy barátságunk már nem a régi, nem azért, mert kevesebbet beszéltünk, hanem egyszerűen a levegőben volt, nem az utazás miatt. Eljárt az idő fölöttünk. Egyféle állapotban volt lényegében - én is - amit egymás segítségével is tartottunk fent. Arra gondolok, hogy ezt sokféleképpen ítélhetném meg, például úgy, hogy hibáztam, hogy támogattam őt egy eléggé tespedt állapot fenntartásában, de úgy is, hogy mutattam neki érdekes dolgokat. Leginkább nem akarom megítélni, azt hagyom az ítélőkre, úgyis sokan vannak.
"Mission is over mission is done
I will miss you children of the sun
But it's time to go away
Goodbye milky way"
(Enigma - Goodbye Milky Way)
Búcsú. Nem csak I-től, hanem az egész állapotomtól, és részben társaságtól is. Búcsú a megszokottól, búcsú az otthontól, a tejúttól - indulás a nagyvilágba.

Be kell számolnom a tegnapról. Csak úgy, apám elvitt a repülőtér fele, amerre a bogrács gulyás-főzés és találkozó volt. Az 50-es villamos vonalán tett ki. Sosem voltam még azon a téren. Egy félig kész, már egyes üzleteket üzemeltető bevásárlóközpont volt ott. Néztem az embereket. Bekapcsoltam az mp3 lejátszót. Néztem a házakat, és főleg az embereket, mit csinálnak? hova mennek? kire várnak? Éreztem, ahogy lassan elönt a felszabadultság érzése. Az a boldogságé, mely nem az öröm, nem akkor érzünk, amikor valami jó történik, hanem amikor felszabadulunk. Nem számít semmi. Nem tudom, hány villamos ment el, az órát nem figyeltem.
A találkozó jó volt. Tüzet raktam, fát aprítottunk. Volt egy nő, aki magázott. Chattalin nem szokás. Nem számított, Kit érdekel? Ő volt a legszimpatikusabb, meg a gyerek, aki Franciaországból jött haza. Elmentem, mert Krisztivel találkozom a margitszigeten. Letelepedtünk egy fa tövébe. Egymással szembe feküdtünk, és nem emlékszem az utolsó szóra, mielőtt elaludt. Csak úgy elaludt, mint a legtermészetesebb dolog, én meg figyeltem a gyerekeket, az állatokat, a fákat és minden mindegy. Az egész világon, mit számít bármi is? Nem úgy értem, hogy nekem mindegy, hanem hogy a mindenségnek mindegy. Nem lényeges, mi történik, mire törekszünk, a vágyak, a csalódások, törekvések, mind jelentéktelenek. Kit érdekelnek?
Csak az az egy érdekel, amit nem lehet leírni.

Olyan borús most az idő, kissé szomorkás, pulcsit kell venni kintre. Egy ilyen vizsga után nem is csoda, hogy átgondolásra késztet, hogy most mihez is kezdjek. Előtte meg tanulás közben sok ötletem volt, de nem lehet úgy élni, hogy terveket szövünk, majd megvalósítjuk őket. Úgy lehet élni, hogy ötletünk van, elindulunk, majd alakítjuk a szobrot olyanná, amilyennek érezzük, hogy lennie kell. Vízió lehet, de menetrend nem lehet. Az rutinná tenné az életet, bezárná a kreativitás kapuit. Ezért sem lehet keresni életünk társát, vagy szerelmét - honnan akarjuk előre eldönteni, hogy vele fogunk élni? Ha meg már eldöntöttük, kötelesség lesz belőle előbb vagy utóbb, nem pedig két ember együttes szabadsága. Ezért őrültség a házasság, legalábbis az egy életre szóló, előre eldöntött.

Jó dolgok megtörténnek az emberrel. Ha kicsit igyekszik, odafigyel, több dolgot is jóvá tud tenni, ha élvezni tudja a helyzetet. Friss szellő fujdogál, a cseresznyefa ágán ülök és szedem. Vagy bicklivel megyek 'egyesben' egy emelkedőre, hátamon a nap, arcomon a szél. Vagy víz körbe-körbe, kellemes fény, a lényeg, hogy nem gondolni másra, és akkor bekattan.

Ilyen.

Van, amikor az ember blogot kell, hogy írjon. Talán ezért tartom ezt itt. Van egy másik is, de az egy bizonyos közösségben van, és csak bizonyos témákat bír el. Nem racionális, hanem érzés szerint tudom, mit hova kell írnom. Milyen blogjaim voltak már? Azt hiszem, 3 éve kezdtem, akkor volt egy, amiben elég őszinte voltam, de egyben voltak olyasmik, amiket később megbántam, hogy leírtam. Ráadásul lebuktam vele ott, ahol nem kellett volna. Ráadásul érdekelt, hogy ki olvassa, és nehéz olvasói igényeket kiszolgálnom, főleg, ha beléjük képzelek elvárásokat, mint ahogy tettem. Sablonokat szívesen gyártottam hozzá, a végén egy szupersablon volt, ami az egyik legötletesebb és technikailag a maximum volt, és az volt a legrosszabb, avval be is fejeztem a blogot, újraindítottam. Közben ez a közösségi blog is kezdődött, a freeblogon pedig túl elvont lettem és nem volt értelme. Nem tudtam, mit kell naplóba, mit blogba írni. Végül egy társkereső oldal blogját is próbáltam, ami vagy negyed évig ment és tök szép blog lett, érzésileg intimebb blog, de rájöttem, kár abba energiát fektetni. A blog nem arra való - nekem - hogy energiát fektessek bele, hanem hogy energiát folyassak bele, úgymond a fejemben az áramkörök túlizzását megelőzendőleg. A fölös gondolatok kifolynak egy szabad csatornába. Minden írással így vagyok, gondolom, más is. A megszerkesztett írás teljesen más, racionálisan felépített, kifejtett, az nem az én stílusom. Írtam valamikor, hogy ez nem lesz egóblog - hát olyan értelemben már nem, ahogy az volt a régiekkel, mert nem arról szól, hogy ma töltött karalábét ettem, fincsi volt, és itt voltak a nagyszüleim, élveztem a vezetést, és olyan furcsán érzem magam, ahogy az ember csak érezheti, ha a "végtelen" vezeti. Mindez részlet, elenyésző, materiális, nem lekezelésképp mondom - de mi az értelme? A materiális dolog önmagában nonszensz. Piros az autó. Na és? Van blog a piros autóról. Ez nem az. Olyan értelemben persze rólam szól, hogy személyes, viszont egy elvontabb szinten személyes. Tulajdonképpen helytelen személyesnek nevezni azt, ha valaki azt írja, hogy szereti a túrós palacsintát, a matekot, és utálja a háborút. Ez nem személyes, hanem ezek csak dolgok a fejében, bárki fejében. Elméletek, gondolatok, sablonok, bárki fejében. Attól vagyok személyes, hogy adott állapotban adott módon látom a világot. A személyiség megint félreérthető, mert a pszichológusok az egóra használják - hogyan viszonyul egyes dolgokhoz a világban - ami sablonok szerint alakul. A személyiség szerintem azt kell jelentse, hogy egyediség, a feloszthatatlan egy része (kötelezően ellentmondás), és személy; nem a látvány köre, nem a világot, hanem a létet tekintse primernek. Talán a legjobb meghatározás, H.B. által: A személy a szabad ember.