Legutóbb olvastam egy könyvet, amiben a szeretet és szerelem fogalmát keverték. Először csak azon értetelenkedtem, miért ilyen fura a szerző, hogy írhat így a szerelemről, amíg eszembe nem jutott, hogy ez egy angol eredeti könyv, és fordították. Szeretet helyett a fordító valamiért szerelmet írt. Intuitív módon, vagy azt is mondhatnám, tanult módon az ember sosem keveri ezeket a fogalmakat; nagyon jól tudja, mit jelent a friss szerelmespár vagy az anya szeretete. Angolban viszont csak a love van, ráadásul make love=szeretkezni, fall in love=szerelembe esni. A magyarban szemlátomást két külön fogalom van rá - evvel még semmi baj sem lenne, csak egyesek erre filozófiát építenek. Hogy barátság, és szerelem - erről akartam legutóbb is írni. Mitől van az, hogy egyesekbe nem leszünk szerelmesek, pedig nagyon szeretjük őket? Most így azt mondanám, hogy ez az egész egy álprobléma. Angolban ezt a kérdést fel sem lehetne tenni értelmesen, mert annak nincs értelme, hogy miért nem esünk valakibe bele, akit szeretünk. Szerelmesnek lenni és szeretni - úgy tűnik, mi magyarok nagyon jól tudjuk, mi a különbség, de képzeljünk el egy idegent, aki magyarul tanul, és meg akarja tanulni a szavak használatát. Maga a kifejezés is mutatja, hogy a szavak használatát kell tanulnia - nem valamilyen ideát szavakra fordítani. Hiszen "szeretlek" - ezt mondjuk annak is, akibe fülig szerelmesek vagyunk. Az egész nem nagy ügy, nekem pedig megint rávilágít arra, mennyire önkéntesek a szavaink és mennyire önálló életre kelnek aztán. A szavak teremtenek. Most kezdem megérteni ezt az igazságot. És ehhez kapcsolódik az is, hogy kár nagyon támaszkodni a szavakra - jaj a filofófusokra, akik mindent szavakkal akartak meghatározni. Amit tettek, semmi más, mint egyre bonyolították a világot, egyre több elméletet gyártották, egyre több nézőpontot csináltak, amit egyesek még el is hittek nekik és így még bonyolultabb lett a világ. Még színesebb, hogy a jó oldalt is említsem, és a sokszínűség mindig is jó volt. Viszont minek olyan bonyolultan élni, ha egyszerűen is lehet. A "baj" nem a sokszínűséggel van, hanem ha valaki az egyetlen igazságnak kezdi hinni...
A filozófiánál csak a pszichológia lehet veszélyesebb. Mert ott nem a világról mondunk valamit - ott magunkról mondunk valamit. Ráadásul itt tudományról van szó, mindent definiálni kell és ez nyit teret még több bonyolításnak, magunkkal szemben. A túlbonyolódásra védekező és figyelmeztető jeleket a pszichológiával sikeresen kianalizáltathatjuk magunkból, és akkor egy művelt, okos, érett, érző emberré válunk, aki szilárdan áll a talajon, nem hánytorgatják az érzelmei, mindenre megvan a válasza és megoldása. Baj? Egy szál sem. Csak képzeljük el, hogyan lép tovább ez az ember ebből az állapotból - hány súlyos megrázkódtatás kell hozzá, hogy megingassuk a hitében és alapjaiban - milyen nehezen fog meghalni ez az ember. Nem lehet irígyelni.

Az iwiwnek a főoldalon van egy sorozatja, híres embereket kérdeznek ki a világ városaiban, hogyan élnek, milyenek a városok, mit hiányolnak. Leginkább Magyarországra tudtam levonni következtetéseket: az emberek itt a legintoleránsabbak, legstresszeltebbek, nyugtalanok. Ez a magyarokra vonatkozik. Sok megkérdezettnek hiányzott a "túró rudi"(R). Csak LA-ban (Los Angeles) lehet kapni ezt a terméket (meglepő). A magyarok ragaszkodnak a lerágott csonthoz, akkor is, ha odadobnak nekik egy egész friss húst. A túró rudi is csak ezt példázza: egy olcsó, egészségtelen ipartermék. Külföldön minősége miatt fogyasztásra alkalmatlannak ítélnék. A magyarok szabadságra vágynak. Ergo, ha megkapják a szabadságot, gyorsan eldobják, eladják magukat, eladósodnak, nehogy elvesszék az a mérhetetlen vágyuk a szabadság után. Nem hiába volt ez a nemzet folyton elnyomás alatt. A magyarok szeretnek szenvedni, kéjelegni a fertőben. Ha már ilyen gazdag földhöz jutottak, akkor szegénynek lenni nehéz - ma ugyan ez is sikerül a kormánynak - de régen inkább az idegen hatalom általi elnyomás boldogított minket. Ekkor voltak a legjobb költők, kik fájdalomban hőbörögve tudtak zokogni, mily borzasztó a helyzet. És ha már külső elnyomás sincs, akkor is lehet bajt eleget csinálni, hiszen akkor még egymással is lehet veszekedni, sőt, ez azért jobb, mert erre nincs megoldás, a külső hatalmat ugyanis el lehet űzni, és akkor ott a borzalmas reménytelen és vágytalan állapot. Vágyakozás mindenek felett.
Ó, nem mondom, minden nemzetnek megvan a maga baja. Ott a svájciak - pedáns, békés, sziklaszilárd, barátkozni ne próbálj velük. Vagy a franciák, vagy az északiak - svédek, stb. Az angolok sem maradnak le. De az nem véletlen, hogy ez a kis ország vezette az öngyilkossági listát, és hogy két magyar találkozik: elkezdenek panaszkodni. Ez van a vérükben. Volt néhány zseni, de azok is hamar megunták a többi idiótát és kivándoroltak. Hogy mi ebben az egészben a jó, még nem tudom, de kell lenni valami jónak is.