Tegnap este, pár napos nyűglődés után, végre megtaláltam a nevem, remélem már a "véglegest", felszámoltam avval a bizonyos rohanás-törtetés-előre hangulatokkal. A blog egyelőre marad, bár lehet, hogy majd más neve lesz. Talán sikerült pontot tenni az immár több hete fejlődő kérdőjelre. Jelenleg ultrarégi zenéket hallgatok, és még mindig nem értem, hogy lehet az, hogy minden nap más ember vagyok. Csak megszokni kezdem, hogy minden reggel ébredek valahogy - sőt, nem minden reggel, hanem bármikor történhet egy szalagszakadás, és máris mintha hetek teltek el volna az utolsó emlékem óta. Ui: itt folytatom: Zol

Megpróbálok írni a semmiről, kiírni magam. Ez egy próbálkozás. Mivel ma is az volt, mint máskor: mindenféle összevissza. Komolyan kezdtem gondolni, hogy meghaltam, mert nem ismerek magamra. Villával ettem a dinnyét és kistányéron, holott eddig nagytányáron és kanállal. Sikerült a gépemre bejutni úgy, hogy nem tudtam a jelszót, csak beírtam, mert emlékeztem a feelingre és szinte öntudatlanul begépeltem. Chateltem egy keveset, de többnyire csak fiatalka csajszik ("sok gond van vele, de szerizem") és bunkók ("HARRY POTTER MEGGHAL! MEGÖLÖM MAGAMSÍROK!") voltak.
Közben láttam egy filmet is, egy szellemszállásról szólt - fura, hogy van, aki nem hisz az ilyesmiben. Azon gondolkodtam, hogy nem tudnék együtt élni valakivel, aki folyton keresztbe tenne nekem, mert nem ért meg. Probléma csak ott adódhat, hogy csak ilyen emberek vannak.
Megláttam egy fényképet, házasság. Sohasem fogok ünnepelni. Utálom a megrendezett ünnepségeket. Ha valaha házasodni fogok, akkor kettesben.
Lassan már mindenkit csak a tőlem való különbözőségben tudok definiálni. Eddig mindent és mindenkit eldobtam, aki az utamba állt, vagy akire nem volt már szükség. Ezt se értik meg. Semmit se értenek.

Valaha azt gondoltam, az életben el kell érni valamit. Cselekedni kell, javítani kell, meg kell váltani a világot, vagy ha ez túl nagy feladat lenne, akkor csak a környezetünket. Aztán rájöttem, hogy mint program, elég magamat megváltani és megjavítani.
Egy ideje viszont semmit sem teszek, és rájöttem, hogy ez jó. Senki és semmi nem szorul megváltásra. A Dolgok lényegtelenek. A személyiség, az ember lényegtelen. Ugyan, mit számít az egész? Az élet is csak illúzió, vagy ha valóság is, hamar elmúlik, nem marad semmi belőle. Inkább élvezni kéne az életet, élni, nem pedig gürcölni a Dolgokért. Az ember semmivel sem lesz több a Dolgok által, és a Dolgok még hamarabb elmúlnak, elmúlhatnak, mint az élet.
Vagyis nem az a fontos, mit csinálunk. Isten nem azt fogja nekünk szegezni, hogy mit értünk el ebben az életben, csak egy kérdést tesz fel: jól érezted magad? Ha nem, menj vissza. Addig menj vissza, amíg élvezni nem tudod a játékunkat.
És hát, igen, egy kérdés maradt már csak: Ha nem kell tenni semmit, akkor hogyan éljek? Honnan tudom, hogy melyik cselekedet a saját felesleges erőfeszítésem, és melyik az élet igazi része? Valaki ezt mondta: "Amit nem lehet erőfeszítés nélkül elérni, azt meg se próbáld, mert felesleges." Igen. Mindez, amit mondok, előfeltételül szabja, hogy megszabaduljunk az ítéletektől, a jó és rossztól, a gonosztól, mert csak ekkor tudjuk nézni és élvezni az eseményeket, ahogy vannak: a háborúkat, a katasztrófákat, a szegénységet, a szerelmet és mindent.

- Köszi, hogy találkozunk.
- Miért?
- Nem tudom. Találkozni akartam már valakivel.
- Nem lehet, hogy csak magányos vagy?
- Magányos? Az csak egy szó. Nekem annak nincs értelme, hogy "magányos vagyok". Ha csak elnevezem az érzéseket magánynak, gyásznak vagy örömnek, akkor meggátlom, hogy megtapasztaljam őket. Nem akarom szavakba önteni, hanem élni akarok.

Mit felelt a rabbi, mikor kérdezték, mit szól hozzá, hogy egyre többen tolerálják a zsidó vallást?
"Engem ne toleráljanak... engem szeressenek!"

Pár napja nem bírok semmit se csinálni, a helyzet az, hogy gondolkodni sem. amióta kiolvastam a könyvet... a hp7-et. De nem azért, nem tudom, mi az oka, csak alszok, pihenek, most pedig régi gépes dolgok közt találtam kellékeket, hogy csinálhassak várost simcity2000-el és valami erődítményt csinálok amit rögtön Rocfortnak kereszteltem el... Nem vagyok egészen magamnál, nem számít.

"A receptben szereplő minden hozzávaló önmagában tökéletes egész, megvan a maga értelme a tojásnak, a lisztnek, a vajnak, a cukornak. Amikor ezeket összekevered, az egész valami hatalmas zűrzavarnak látszik. Valaki azt is mondhatja: - Mindent tönkreteszel. Tönkretetted a tojást. Hová lett a cukor? Az összes lényeges elemet megsemmisítetted! - Talán nem érti a meleg katalizátorszerepének csodáját.
A bolygón most jelen van egy katalizáló energia, miközben sorra lebomlanak az egyedi struktúrák, és összeolvadnak valamivé, ami káosznak tűnik. Aki nem érti meg, hogy miután összekeverted a tortaalapot, beteszed a sütőbe és megsütöd, csak a nyers tésztát látja, és azt gondolja, hogy nem alkottál semmit." (Pl.)

Azt hiszem, az életben nem esett még ilyen jól egy hideg zuhany és görögdinnye. Miután kimentem biciklizni ebben az időben... több, mint fél órára.
Egyébként történt egy dolog, mert végre kaptam helyet a szigorlatra - csakhogy kedden lesz, nem ártana tanulni rá holnaptól.:)

Gondolatban ma öt órán át (11-16) úgy volt, hogy holnap délelőtt indulok egy táborba, de végül úgy alakult, hogy mégsem megyek. Úgy látszik, valamiért a gondolat volt fontos, talán megmozgatott bennem valamit. Nem rossz dolog értesülni egy táborról, és egy óra alatt dönteni, hogy akarok menni. De végülis nem probléma, hogy nem engedtek, mert úgy elég nehéz azért, hogy egy eléggé összeszokott társaságból nem ismerek senkit, csak egyvalakit, bár ő annál kedvesebb.:)
Egyébként látom, hogy nem olvassa senki a blogom - a másik legkedvesebben kívül:) és persze a robotok - ami valahogy adódik, nem tudom, most éppen átmeneti fázisban vagyok. Még továbbra se tudom, lesz-e angol nyelvű blogom és profilom, mivel nevet sem sikerült találni, csak úgy tűnt. Az átmeneti állapotokat is díjazni kell, hiszen akkor pihen az ember.
Az ámokfutást én persze, mint mindent, nem negatív dologként értem, hanem csak tényleírásként - valami nagyon a szokásostól eltérő folyamat indult be.

3 nap, és itt az utolsó kötet HP. Állítólag már most is lehet olvasni online, de ki tudja, nem hamisítvány-e. Végülis az egész izgalom nem szükséges, ha nem akarom. Persze izgulni néha jó dolog, de ha túl sok, és kezd az ember kedve tőle rosszra fordulni, akkor jobb, ha abbahagyja. Ugyanúgy HP-ben is, hiszen néha elég "sötét" ahhoz, hogy az embernek rossz kedve támadjon. Én most rájöttem, hogy jövő héten esetleg tudok szigorlatozni, ezért arra tanulok, és nem kell részt vennem a könyvhöz kapcsolódó felhajtásban sem. Majd elolvasom valamikor később talán, az meg nem számít, hogy ha kiderül, "mi a vége". Az ember úgysem azért olvassa a könyvet, hogy megtudja, mi a vége. Ráadásul itt elég sok elvarratlan szál is van, meg az egész cselekmény. Az meg szóba sem jött nálam, hogy túl kiváncsi legyek ahhoz, hogy ne akarjam rögtön elolvasni - ezek legyenek már az én döntésem eredménye.

Az életemnek van egy határozott jelenlegi iránya és célja. Egy baj van vele: nem tudom, mi az, mégis képes vagyok megtenni. Ez az élet számos csodáinak egyike. Van valami érzés, van néhány kép, néhány emlék, és ezek teljesen határozottan mutatnak valahova. Nem tudom, hova, ismeretlen. De viszont ha az ismeretlenbe vezet az út, akkor jönnie is ugyanonnan kell. Miféle jogunk van arra, hogy a múltat ismertnek, a jövőt meg ismeretlennek tüntessük fel? A kettő egyenrangú. Ez annyira igaz, hogy a kvantumfizikában is így van.
A legtöbb ember elraktározza a múlt eseményeit a fejébe, naplót vezet, és azt hiszi, ez a múlt. De hát ezek csak a múlt közvetett bizonyítékai. Miért nem nézzük meg közvetlenül, úgy, mint ahogy a jövőt nézzük? Azért, mert nem tudjuk rendesen megnézni, ugyanúgy, mint ahogy a jövőt sem, csak árnyakat, homályos dolgokat látunk, nem igazán tisztákat. A jövőt persze még homályosabban látjuk, de ez talán egy betanult társadalmi szokás. A múlt ugyanolyan képlékeny kell legyen, mint a jövő. Hogyan lehetséges ez? Például úgy, hogy álmokból előbukkanak emlékek. Ma álmodtam iskoláról, és álom közben csodálkozni kezdtem, hogy miért nincsenek azok plusz órák, amiktől annyira tartottam, aztán eszembe jutott, hogy bizony azt csak álmodtam. Aztán felébredtem, és eszembe jutott, hogy tényleg volt egy ilyen álmom kellemetlen plusz órákról... úgyhogy én nem azt mondom, hogy a fizikai események megváltoznak a múltban, én csak azt mondom, hogy a múlt nem meghatározott, mert a múltba tartozik mindaz, ami történik velünk álmunkban, vagy akármikor - ha csak a fizika események tartoznának bele, elég szegényes lenne.

Milyen a nagy ember?
"Tudja, sok mindenben nem értek egyet Dumbledore-ral, de azt el kell ismerni, hogy van stílusa..." (P.N.)
A nagy emberek egyszerűek. Nem beszélnek feleslegesen sokat. Jó humoruk van. Mindig ott vannak, ha szükség van rájuk, de megszabják, mire lehet őket kapni és mire nem. A nagy embernek ereje és hatalma van, amit nem kell külön fenntartania, mert sugárzik belőle. Ezt mindenki érzi, aki a közelébe kerül, és kivonni nem tudja magát alóla. Ellene fordulni szinte esélytelen. Már előre tudja, mit fogsz lépni legközelebb. Nincsenek rögeszméi, nem ragaszkodik semmilyen elmélethez, viszont nem határolja el magát semmitől sem. Nem illeszkedik másokhoz, hanem a saját útján marad, de ha úgy gondolja, mégis enged másoknak, hogy meghagyja szabadságukat. A kis dolgokat ugyanúgy szereti, mint a nagyokat, nem nézi le a közönséges emberek szokásait és hibáit. Döntéseit megfontolás után hozza meg spontán módon. Nem magyaráz sokat és nem magyarázkodik, nem racionalizál és nem pszichologizál. Nem hallani felőle sokat, mert csak akkor aktív, ha feltétlenül szükséges. És végülis nem tévedhetetlen, nem látja a jövőt előre, hanem elismeri és tudatában van annak, hogy nem csak ő határozza meg a dolgok menetét, hanem a többi ember is. Ezért fordul elő, hogy máshogy alakul, mint ahogy ő gondolja. De ő nem tud úgy elbukni, mint a kényszeresen nagy emberek, akik egy lapra tesznek fel mindent, hanem ő mindig nagy marad. Tulajdonképpen nem küzd valamiért, inkább csak megtestesíti az igazságot, és evvel hat.
És mitől lesz az ember nagy?
"Ne felejtsétek: minden nagy varázsló ugyanúgy kezdte, mint mi: gyerek volt." (H.P.)
Ő is csak ott kezdte, ahol bárki más. Az út mindenki előtt nyitva áll.

Álmomban iskolába szoktam járni. Hogy ezek pontosan milyen órák, nem tudom, de sokat tanulok rajtuk. Az egyiken, amire emlékszem, valamilyen emlékeket és időket magyaráztak. Sajnos az álmok és evvel kapcsolatos élmények túllépik a szavak határait, úgyhogy nem lehet róluk hitelesen beszámolni. Mivel mindenki maga tapasztalja, ezért nem is érdemes. Nem csoda, hogy annyira elragad a HP világa - ahogy ott, úgy itt is varázslást tanulunk.
Most délután volt egy fura álmom, amennyiben egyáltalán álomnak lehet nevezni az ilyen tapasztalatokat. A végén éreztem a szokásos fájdalmat a hasamban, ami akkor jön, ha ez a valami elmozdul - Castaneda gyújtópontjával analóg valaminek gondolom, aminek elmozdulása a valóság egy másik síkjára juttat minket. "Álmomban" úgy éreztem, megszokott állapotban vagyok, és magamról gondolkodtam. El tudtam engedni magam teljesen, és akkor történt, ami ilyenkor történik. Mindez gyakorlás az órákra, amiken előző éjjel voltam.
Vannak dolgok, amik vonzanak és ez az egész az, ami legjobban vonz bármi más közül. Elképzelhető, hogy ennek köszönhető HP világsikere is. Végülis az emberek nem nagyon emlékeznek álmaikra.

Legutóbb olvastam egy könyvet, amiben a szeretet és szerelem fogalmát keverték. Először csak azon értetelenkedtem, miért ilyen fura a szerző, hogy írhat így a szerelemről, amíg eszembe nem jutott, hogy ez egy angol eredeti könyv, és fordították. Szeretet helyett a fordító valamiért szerelmet írt. Intuitív módon, vagy azt is mondhatnám, tanult módon az ember sosem keveri ezeket a fogalmakat; nagyon jól tudja, mit jelent a friss szerelmespár vagy az anya szeretete. Angolban viszont csak a love van, ráadásul make love=szeretkezni, fall in love=szerelembe esni. A magyarban szemlátomást két külön fogalom van rá - evvel még semmi baj sem lenne, csak egyesek erre filozófiát építenek. Hogy barátság, és szerelem - erről akartam legutóbb is írni. Mitől van az, hogy egyesekbe nem leszünk szerelmesek, pedig nagyon szeretjük őket? Most így azt mondanám, hogy ez az egész egy álprobléma. Angolban ezt a kérdést fel sem lehetne tenni értelmesen, mert annak nincs értelme, hogy miért nem esünk valakibe bele, akit szeretünk. Szerelmesnek lenni és szeretni - úgy tűnik, mi magyarok nagyon jól tudjuk, mi a különbség, de képzeljünk el egy idegent, aki magyarul tanul, és meg akarja tanulni a szavak használatát. Maga a kifejezés is mutatja, hogy a szavak használatát kell tanulnia - nem valamilyen ideát szavakra fordítani. Hiszen "szeretlek" - ezt mondjuk annak is, akibe fülig szerelmesek vagyunk. Az egész nem nagy ügy, nekem pedig megint rávilágít arra, mennyire önkéntesek a szavaink és mennyire önálló életre kelnek aztán. A szavak teremtenek. Most kezdem megérteni ezt az igazságot. És ehhez kapcsolódik az is, hogy kár nagyon támaszkodni a szavakra - jaj a filofófusokra, akik mindent szavakkal akartak meghatározni. Amit tettek, semmi más, mint egyre bonyolították a világot, egyre több elméletet gyártották, egyre több nézőpontot csináltak, amit egyesek még el is hittek nekik és így még bonyolultabb lett a világ. Még színesebb, hogy a jó oldalt is említsem, és a sokszínűség mindig is jó volt. Viszont minek olyan bonyolultan élni, ha egyszerűen is lehet. A "baj" nem a sokszínűséggel van, hanem ha valaki az egyetlen igazságnak kezdi hinni...
A filozófiánál csak a pszichológia lehet veszélyesebb. Mert ott nem a világról mondunk valamit - ott magunkról mondunk valamit. Ráadásul itt tudományról van szó, mindent definiálni kell és ez nyit teret még több bonyolításnak, magunkkal szemben. A túlbonyolódásra védekező és figyelmeztető jeleket a pszichológiával sikeresen kianalizáltathatjuk magunkból, és akkor egy művelt, okos, érett, érző emberré válunk, aki szilárdan áll a talajon, nem hánytorgatják az érzelmei, mindenre megvan a válasza és megoldása. Baj? Egy szál sem. Csak képzeljük el, hogyan lép tovább ez az ember ebből az állapotból - hány súlyos megrázkódtatás kell hozzá, hogy megingassuk a hitében és alapjaiban - milyen nehezen fog meghalni ez az ember. Nem lehet irígyelni.

"A Hold, a csillagok meg az utcai lámpák nyomban visszakapták fényüket, és langyos fuvallat söpört végig a sikátoron. A szomszédos kertekben susogni kezdtek a fák, a újra felzúgott a Magnolia közben elhaladó autók tompa zaja. Harry mozdulatlanul állt; minden érzékszerve bizsergett a környezet ilyen hirtelen megváltozásától."
És én folytatom: miután rövid egyetemi látogatásom véget ért, a Tétény-buszra várakozván elfogyasztottam sovány reggelim ebédidejű kiegészítőjét, egy nagy pogácsát és egy diós (pozsonyi?) kiflit. Az egész délelőtti esőzés után ennek tiszteletére a nap is kisütött. A buszon kezembe vettem a "Harry Potter és a Főnix Rendje" című kötetet, felütöttem az első oldalt - és megszűnt a busz, a város zaja, a napsütés, az egyetemi feladatok, a reggeli úszás nehézségei, a velem történő változások - csak Harry létezett és a Privet Drive.
Nem tudom, hova lett a fejem. Tizennégykor hazaérvén ágyba dőltem - délutánonként aludni szoktam egyébként is - de nem hagyott nyugodni a könyv és elővettem, pár óráig nem is létezett más. Se étel, se ital nem kellett. Csak-csak egyre álmosabb lettem, és hirtelen szembe jutott, a klóros víz a hajamba is beivódott, és legutóbb is HP klórszaggal vegyítve a legálmosabb állapotaim okozója volt. Nem tudom, hogyan szűnt meg az éhség, mert csak este nyolckor jött rám, hogy mégiscsak eszek valamit. Közben legalább háromszor kisütött a nap és újra sötét felhők jöttek.
A környezet hirtelen változása mindenkit kikészít. Castanedánál is olvashatjuk - a gyomra felfordul tőle az embernek. Kicsit sok volt a tegnapi 35 fokról a mai húszra. Hát még ha minden mást is beleveszek, ami változik, annyira nem kellene csodálkoznom, hogy kikészülök.
Eszembe jutott, hogy el sem búcsúztam I.-től. Angliába ment. Nem tudom, mennyi időre, de azt hiszem, dolgozni. Előtte is éreztem, hogy barátságunk már nem a régi, nem azért, mert kevesebbet beszéltünk, hanem egyszerűen a levegőben volt, nem az utazás miatt. Eljárt az idő fölöttünk. Egyféle állapotban volt lényegében - én is - amit egymás segítségével is tartottunk fent. Arra gondolok, hogy ezt sokféleképpen ítélhetném meg, például úgy, hogy hibáztam, hogy támogattam őt egy eléggé tespedt állapot fenntartásában, de úgy is, hogy mutattam neki érdekes dolgokat. Leginkább nem akarom megítélni, azt hagyom az ítélőkre, úgyis sokan vannak.
"Mission is over mission is done
I will miss you children of the sun
But it's time to go away
Goodbye milky way"
(Enigma - Goodbye Milky Way)
Búcsú. Nem csak I-től, hanem az egész állapotomtól, és részben társaságtól is. Búcsú a megszokottól, búcsú az otthontól, a tejúttól - indulás a nagyvilágba.

Még mindig nincs nemzetközi nickem. Egyelőre nem találtam meg - vagy már megvan, csak nem vettem észre, hogy megvan. Elég nehéz keresni az interneten. A Wikipedia sok mindent egyszerűsített, de például nem segít, hogy mondjuk találjak egy átlagos fiatal egyetemista blogját az egyesült államokban, vagy bárhol. Blogot keresni talán a legnehezebb, mert a felhasználók nem adják meg a korukat és érdeklődési körüket. Ha pedig tematikusan keresek blogra, akkor kiad mindenféle közös és személytelen blogokat, amikben idézetek vannak.
Vannak aztán a szociális hálózati rendszerek, mint a Y! három-hatvan fok, a myspace és társaik, de sokan oda sem írnak adatokat, vagy privát profiljuk van, vagy blogot nem tartanak, de egyébként sem lehet kor alapján keresni. A másik probléma a blogkeresőkkel, hogy a bejegyzésekben keresnek, nem pedig a blogokban. Vagyis ha két kulcsszót akarok találni egy blogban, de nem szükségszerűen egy bejegyzésben, olyat nem tud.